Nem szoktam nézni a Mónika show-t, de ma kivételesen megnéztem. Gyerekek, akiket eldobtak maguktól a szüleik. Már, ha szülőknek lehet őket nevezni. Az “apák”-ban semmi érzés nincs gyerekeikkel szemben. A gyerekek pedig szenvednek. A szeretethiánytól. Megalázkodnak, és könyörögnek, hogy szeressék már őket. Csak egy kicsit. Ilyenkor újra és újra átélem mindazt, amin átmenek érzelmileg, és lelkileg. Azokat az arcokat és szemeket látni kellett volna. Nem tudom leírni mit láttam azokon az arcokon és szemeken. Fájt a szívem. És nem tudok most napirendre térni felette, mert magam előtt látom őket és az arcukat. A “szüleik”-et pedig én nem nevezném se anyának, se apának. Ahogy anyum szokta mondani, gyereket még a hülye is tud csinálni. Még az állat is ragaszkodik a kölykeikhez, és amíg el nem érkezik az idő, neveli, és szeretve óvja őket mindentől. Ezek meg eldobják maguktól azokat, akik nem érdemlik meg. Hisz nem ők kérték az életet. Hogy számolnak el a lelkiismeretükkel? Hogy néznek tükörbe? Milyen lelkük van? És a gyerekek mindezek ellenére szeretettel, és tisztelettel beszélnek róluk. Döbbenet…